Hogy volt-e alvás, azt még delphoi jósnői se tudnák visszanézni a kristálygömb történelméből, de 4:30 körül leintettem a taxit és 52 argentin mangó kifizetése után megérkeztem a már jól ismert Jorge Newbery repülőtérre.

Becsörtetés a pulthoz, hátizsák 5 perc alatt ledobva és a 21D, ablak mellé szóló beszállókártya is átvéve.

Felsétálok az emeletre, ahol lényegében az egész épület hosszában áll a sor, várakozva a biztonsági ellenőrzésre. Nomármost. Én egy tapasztalt utazó vagyok, így azonnal a sor végére álltam. Kevésbé tapasztalt utazók először a sor elejére sétáltak valami isteni jelenés reményében, de az sajnos nem mutatta magát, így mire visszasétáltak, már az addigra még jobban kígyózó sor, még hátrébb eső részénél tudtak csak becsatlakozni az Argentin Sorbaállós Maraton újabb epizódjába.

Második körben, mivel a sorbanállás igazán csodálatos mennyiségű szabadidőt ad az embernek, így előre átpakoltam a fémes cuccaimat - Metallica, Testament, Iron Maiden, machete, hentesbárd, a szokásosak - a kabátom zsebeibe, hogy ne riasszanak a pittyegős kapunál.

Szeku megadta a zöld lámpát, a kapunál már csak kevesebben lézengtek és egy kis üldögélés után az összesen 5+én főnyi utazós csapat két tagja is befutott.

A kaja a szokásos rövidtávú: két csokoládés dolog, narancslé, sós-pizzás ropogtatnivaló. És repülő kávé.

A szórakoztatás nem volt lehengerlő, de a spanyol sonkaérlés és hogyan készül egy Mini márkájú autó elcsapta az utazás idejét.

A taxis végül a központi térnél rakott ki bennünket, a másik lányt valahol korábban. A tértől kezdve először volt egy kisebb dilemma, mert a két utastárs buszozásra szavazott (bár ennyi idő távlatából már nem emlékszem hogy hova), úgyhogy vettünk egy mendozai SUBE kártyát, hat utazásra feltöltve.

Egy darabig várakoztunk a megállóban, aztán a javaslatom alapján csak öt háztömbnyire van egy hostel gyalog indultunk előre. Ennek egyik oka az volt, hogy előre felkészülten nekem volt egy szépen begyűjtött listám: mely a főtérhez, illetve a nyugatabbra lévő parkkomplexumhoz közel hosteleket tartalmazta. Utóbbi azért kellett, mert másnap onnan fogjuk felvenni a kölcsönautót.

Öt háztömbnyire kiderült, hogy nincsen hostel, úgyhogy átsétáltunk a Hostel Mendoza Inn hostelbe, mely kissé távolabb volt, mint a séta során humorosan többször felemlegetett csak öt háztömbnyire van tétel, de egészen biztos voltam abban, hogy senkinek nem fog megártani a kis bemelegítés.

Úgyhogy gyors bejelentkezés, foglaló nélkül is van hely és egy éjszaka 65ARS.

A kisebb beköltözés után cuccok ledobva és hármasban irány a Cerro de la Gloria.

Menetközben ilyen kiváló városszépítési dizájnokat is láttunk, mint az alábbi futónövénnyel díszített csatorna. Nekem tetszett, egyértelműen szelektálja az evolúció gyenge példányait: például ha éjszaka errefelé sétálsz és éppenséggel nem rendelkezel a sötétben látás képességével, akkor *huss* - volt egy bokád, de ha éppen egy törött lábat szeretnél, nos, ezen vágy is kielégítésre kerülhet.

Talán a schönbrunni kastélykert is lehetne (kattints ide, ha nem tudod, hogy mi az...és nagyon szégyelld el magad), ha a másik oldalon nem a sokezer méteres Andok csücsülne. Tetszik a sétány.

Parque del Aborigen, a Bennszülöttek kertje.

A Cerro de la Gloria (magyarul: A Dicsőség dombja) Mendoza nyugati részén található emlékmű, melyet 1911-ben uruguayi és argentin szobrászmesterek kezei alkottak. Az emlékművet az Andoki hadseregnek állították, melyet José de San Martín tábornok 1817-ben vezetett, hogy felszabadítsa Chilét a spanyol hatalom rabigája alól.

És akkor itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megveregessem a vállam, ugyanis amint éppen szerelni kezdtem a gépet, akkor kellett rájöjjek, hogy a Nikon GPS vevője nincsen ám a táskámban.

Óléééé-olé-olé-olééé...óólééé-óóólééé!!! Szóval a kialvatlanságból mégiscsak volt veszteség. No, de az idő túlságosan kései volt a sajnálkozásra, azzal dolgozunk, amit a kezünkbe tudunk markolni: a Holux még mindig nálam volt, melyet - idézem magam: minden viharral szemben védeni kell. No meg a memória.

San Martín kapitány: úgy tűnik, hogy az orrsimogatás errefelé is szokás, nem csak a Károly-hídon.

A domb tetején egy széles panorámával: nyugattól (az Andok lába) egészen keletig (Mendoza).

Séta visszafelé.

A mendozai állatkert. Ahova nem mentünk be, de a másik oldalán, mialatt a buszra várakoztunk, leültünk a kisbüfé elé, ahol egy sajtos-mustáros pancho (értsd: hotdog) egy Pepsivel, 21 pesóba került.

Visszabuszozás közben a fizika és biológia törvényei erősebbek voltak az akaraterőmnél, így néhány percekre elszenderültem - persze hálás voltam a buszvezetőnek, mert olyan hullámvasutas stílusban vezetett, hogy minden kanyarban, induláskor és fékezéskor felébredtem.

Kingo, mely a mendozai McDonald's-nak felel meg. Teljesen helyi kezdeményezés, mert van piaca a hamburgereknek, az tény.

Krúzolás Mendoza sétálóutcáin.

A bor háza.

Visszaérés a hostelbe, egy nagyon csaló képpel: egyáltalán nem volt meleg.